Sok mindent csináltam már az életben, de sohasem írtam saját blogot. Mások írásait, gondolatait szeretem olvasni, így gondoltam, hogy ha én szeretem másokét, akkor akár az én írásaimat is szívesen olvassa majd valaki. Elsődlegesen persze, nem az vezérel, hogy akkor most én leszek valami nagy bölcs, akit majd sokan fognak olvasni, de ha már van egy ilyen lehetőség, akkor leírom ide a gondolataimat. Igazából ha valaminek van egy rögzített változata, akkor később vissza lehet olvasni, és elgondolkodni, hogy akkor miért gondoltam úgy dolgokat ahogy. Mondhatná bárki, hogy akkor írjak egy naplót, és tároljam a gépemen. De erre azt mondanám, hogy ha már megírtam, akkor miért ne osszam is meg. Ma már mindenkinek lehet mindene, akkor nekem is lehet egy saját úgymond játszóterem ahol arról írok amiről szeretnék. Szerintem sokaknak kéne ilyen-olyan blogokat írni, mert van pár olyan ismerősöm, akinek a gondolait, véleményét nagyon szívesen kikérem, és elolvasom, mert valami okból kifolyólag érdekel, vagy leköt. Nem tudom, hogy ezt a blog írás dolgot meddig fogom csinálni, vagy milyen időközönként írok valamit, de ahogy magamat ismerem, akkor amikor kedvem lesz hozzá, vagy ha lesz olyan dolog amiről szerintem érdemes írni. Ez nem napló, nem dokumentálok igazából semmit, így a napirendszerességet nem is igazán követeli meg.
Valamivel több mint egy hónapja volt egy műtétem. A jobb oldali bokám az évek során zömmel az én hibámból kifolyólag, de elég komoly károsodást szenvedett. Azért írom, hogy csak zömmel az én hibám,mert voltak olyan események, és hatások is amik rajtam kívül álltak. Akkor amikor lépcsőn estem le, az nem az én hibám volt, de hogy nem lett kipihenve, az viszont már annál inkább. Az évek során számos mechanikai hatás érte, hat év alatt olyan rossz állapotba került, hogy egy Evans műtétet kellett rajta végrehajtani. Nekem ez több szempontból is meghatározó volt. Egyik nap még úszok, futok, kerékpározok, másnap már egy 10 centis össze vart heg, és egy térdig érő fekvő gipsz van rajtam. Számomra nagyon fontos a mozgás, a sport, és minden aminek köze van a mára olyan szépen hangzó aktív élet fogalmához. Ezt egyik napról a másikra elveszteni, azért nem egy egyszerű dolog. Igazából hamarosan vége ennek az egésznek, és reményeim szerint többet nem kerülök ilyen helyzetbe, így már könnyebben tudok róla írni. Nagyon nehéz volt elveszíteni mindazt amit számomra, majdnem az életet jelentette, persze nagyon nagyon sok minden fontos számomra, de a műtéttel ettől lettem csak megfosztva. őszintén megvallva nem is hittem volna, hogy túl fogom élni. Sokan segítettek, sok mindenki könnyebb tette ezt a helyzetet, és igazából nekik köszönhetem, hogy átvészeltem. Természetesen az emberek könnyen mondják, hogy miért csináltam, csinálok ebből ekkora ügyet, hiszen egy hónap nem hosszú idő, és társai, de azoknak üzenem, hogy próbáljanak csak egy két napot feküdni, úgy hogy teljesen másra vannak utalva, és semmit nem csinálhatnak. NAgyon nehéz volt... Három hétig volt fekvő gipszem, utána kaptam egy úgynevezett Bracet, egy külső merevítőt, amolyan tépőzáras járógipszet. 22 évesen elég rossz két mankóval evickélni egész nap, itthon ülni, alig elmenni, és programként tekinti olyan dolgokra, hogy injekció beadás, vagy csak egy étkezés. Úgy vagyok vele, hogy minél többet profitáljak ebből a helyzetből. Megtanultam értékelni, olyan dolgokat, amire az ember alapdologként tekint, és nem becsüli meg igazán, de ha már elveszíti, akkor az válik mindennél fontosabbá...
Ezúton szeretném megköszönni mindenkinek az elmúlt egy hónapot. Köszönök mindent, hiszen van mit. Ez egyedül nem ment volna, ha nincs a családom, és a barátnőm, és a barátaim, akkor nem tudom, hogy hogyan ment volna. Mindenkinek köszönöm, hogy segítette a felépülésem, erőn felül. Az elején enni sem tudtam egyedül, hiszen nem tudtam magamnak megcsinálni, ebben mindig az a személy segített aki éppen itthon volt. Nagyon szépen köszönöm a barátnőmnek a segítséget, kedvességet és törődést, aki mindennap jött, és igyekezett a kedvemre tenni, elviselte az elviselhetetlent, vagyis engem. Ez talán a legnagyobb dolog amit mindenkinek megkell köszönnöm... Elviseltek. Nagyon nehéz volt velem, mert nagyon hülye modorom van, amit folyamatosan próbálok változtatni, de nem igazán megy. Ez a hülye modor társult a tehetetlenséggel, és sajnos az ember mindig azokon vezeti ezt le, aki a legközelebb van. Nagyon nagyon sajnálom, és nem győzök mindenkitől elnézést kérni, és újra és újra megköszönni...
Nagyon szépen köszönöm. Ahogy azt mindig hallani szoktuk, ez nélkületek nem valósulhatott volna meg, de hogy aktualizáljam a helyzetet, NÉLKÜLETEK NEM ÉPÜLHETTEM VOLNA FEL...
kÖSZÖNÖM.
RT
